Gyerekkori élményem volt a szovjet import zölddió befőtt, amit jó édes, fényes fekete szeletekben lehetett nassolni.
Már jó pár éve szemeztem a házunk előtt álló vén diófa dióival, de vagy az optimális időszak előtt, vagy után. Idén pont jókor jutott eszembe a nosztalgia befőtt és legott leszedtem kb. 2-3 kiló diót. Ránézésre keveselltem, de a fa túl magas volt a lelkesedésemhez képest, így ezt a csekély mennyiséget kezdtem szurkálni, az utasítás szerint. Kétségtelenül írta a recept, hogy megfesti a bőrt, de az én kezem csak szép almazöld lett a dióból kifolyt létől. Ez a kedves szín viszont hamarosan "előhívódott" és váltott barnásfeketére. Akkor elő a gumikesztyűt, a bal kezemre, mert a jobban a szúrószerszám csúszkált, kesztyű nélkül. Jól oda kellett neki vagdosni, mert már elég kemény volt a belseje, de hát ha már elkezdtem...
Úgy másfél órát szurkáltam, mire végre nagy nehezen elfogyott. Most 20 napig áztatgatom váltott vízben, a többit majd meglátjuk. A végén csak meghálálja a gondos törődést...
Most tisztára buggyant sárkánytojásnak néz ki.
A fenti bevezető azt hivatott bizonyítani, hogy a "művészi" ihletet olykor (gyakran) a józan, gyakorlati megfontolás hívja életre. Egyszóval kicsit áztatni akartam a kezeimet jó meleg szappanos vízben, így hát elő a gyapjús dobozt. Egy öreg olajfa alakult mindebből. Változatlanul a színén raktam ki a képet és most is van egy semleges színű, vastagabb alátéte, már a tartása miatt is. A fotó színei némileg csalnak - több képet készítettem különböző beállításokkal, még ez lett a legjobb - de a valóságban mégiscsak tompábbak a színek.
(Utóirat: A körmeim és a kezem maradt barna.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése